Március 22: Amanda

Hatással lenni emberekre....talán ennél nagyobb ajándék nincs is az életben. Én mindig is erre vágytam, hogy tudjak magamból adni valamit. Eddig az írásban hittem, hogy a betűim mögött megbúvó gondolatok fel tudják fedni (ál)arcomat mások előtt. Itt másféle maszkok működnek...

Hihetetlen napon vagyok túl ismét. Egyrészről megint egy újabb szerepben próbálhattam ki magam, másrészt most először adódott úgy, hogy egész nap nem volt nálam zseblámpa, és már egyáltalán nem zavart a sötét. Amikor megérkeztem, örömmel fogadtam, hogy lesz egy újabb leányzó velünk. Ő Endi :) Nem tudtam róla, de már egyszer volt ijeszteni a többiekkel, és most is ő nyerte a közös mókát a sikolyok birodalmában. Nagyon babán nézett ki: a szónak a legszorosabb értelmében, azért amikor egyszer-kétszer a semmiből feltűnt a plasztikus baba arc, megrezzentem.
Miután nyolcan voltunk összesen, így kicsit nehezen indult be a "ki hol legyen", végül abban maradtunk, hogy Endié a gyerekszoba, Peti lesz bohóc, Kornél emberállatkodik, Feri meg Laci kivégzősdiznek a színházban, mi meg Ákossal adjuk az orvos-ápolt műsort a nagyinál és a konyhában. No, azért a nap végére egészen belejöttünk...

Innentől mindenki szólítson csak Amandának :) A Mackó csoport óvónénije, aki csúnya, rossz dolgokat követett el, s akit bántalmaztak 5 éves korában. Pontosabban az apja. Igen beteg dolog, de a karakter megformálásához fontos valami olyan eszközhöz nyúlni, ami a közönséget a vizuális élményeken kívül megrémíti: ez pedig a verbális borzasztás. Főleg a nagyinál érzem szükségét, és jó is, hogy mindig van valami története az éppen skizofrént, vagy pszichés beteget játszó embernek, hiszen a kényszerzubbonyos alak önmagában nem feltétlenül rémisztő, de a vendég felkacag s egyben összerezzen 1-2 durva mondat hallatán.
Mint már mondtam, lassan indult be a dolog, de az utolsó néhány csoportnál egészen működőképes volt az alakítás. Ákossal és Petivel kitaláltuk, hogy - jesszusom ilyet egyáltalán leírni- megszülöm az apámat, aki démoni alakot öltve megtestesül és éhezik....természetesen a vendégekre. Ennél a momentumnál, mikor Peti konkrétan kimászott belőlem, a reakció nem volt több, mint a "Hohhhó, b*** meg" :)
Azért a nagyinál is rá lehetett hamar érezni a félelem nyitjára, a tv hirtelen kikapcsolása és az addigi fenyegető félhomály felváltása a teljes sötétséggel meghozta a gyümölcsét.
Akikre konkrétan emlékszem, az 4 fiú volt, akik úgy sikítottak mint 20 lány, nagyon édesek voltak, rettegtek, leverte őket a víz, sorolhatnám....Amanda innen is üdvözletét küldi :) A másik egy 6 fős csoport volt, egy lánnyal. A fiúk mindaddig legények voltak, amíg ki nem húztam a tévét és el nem kezdtem bolyongani körülöttük, hozzá-hozzá érve a kezükhöz. Rendre azt mondogatták, hogy "menj innen, mert tényleg félek tőled". Attól fantasztikus ez a munka, mert az életben kevésszer látod a körülötted lévő emberek félelmét, fizikális értelemben. Itt valóban meghasadsz attól, hogy kirázza őket a hideg, Tőled.
Már az asztallal védekeztek, akár a torreádorok a bikaviadalokon a székkel és a vörös kendővel, csak az egyik fiú nem kendőt tartott a kezében, hanem az öklét maga előtt, ütésre készen. Akkor egy pillanatra én is inkább hátráltam, nem akartam bonyodalmat.

Nos, így telt el szempillantás alatt a munkaidő, majd egy narancsos Soproni és a fiúk koszorújában zárult a nap...
...még ilyeneket!